Karel Capek: Krakatit

Sziasztok! Ezer éve nem írtam a blogra, de ma végre ráérek és sikeresen rá is szántam magam, úgyhogy hoztam nektek egy kritikát Karel Capek Krakatit című művéről.

Capek tőle megszokottan (na jó, igazából eddig ezen kívül csak egyetlen könyvét, a Harc a szalamandrákkalt olvastam, de ez a kifejezés túl jól hangzott ahhoz, hogy kihagyjam) megint valami egészen elvont témát dolgoz fel, amiről később kiderül, hogy nem is annyira megfoghatatlan.

Ebben a művében egy bizonyos krakatit nevű robbanószer körül bonyolódik a történet, ami magától robban, és egy elvarázsolt mérnök találta fel - nagy szerencsétlenségére. Ugyanis a krakatitot, illetve a receptjét többen meg akarják szerezni, emiatt pedig fájhat is eleget a feltaláló, Prokop feje. De persze nem csak a robbanóanyag titokban tartása okoz gondot, hanem közben rengeteg váratlan esemény is akadályozza a főhősünket. Többek között ismeretlenek bukkannak fel, és bolygatnak meg mindent, ráadásul Prokop kellemetlen szerelmi ügyekbe keveredik. Tehát semmiképp sem nevezhető az élete egyszerűnek, de éppen emiatt az elején-közepén nagyon humoros, izgalmas a könyv. Az különösen tetszett, hogy egyszerre elvont és nagyon is valóságos a történet, az olvasó szinte nem is tudja, éppen hol van, vagy hogyan képzelje el pontosan a helyszíneket - de ettől lesz egyedi az alkotás.

A szereplők is jól ki vannak találva, Prokop egy kétbalkezes, nem éppen hibátlan, de szerethető főhős. Tomeš ugyan nem szerepel személyesen sokat, de mégis ő az események okozója, fontos karakter a háttérben. Anči kedves, jószándékú lány, a hercegnő pedig pont az ellentéte, de a történet éppen ettől valószerű. A többi szereplő pedig vagy vicces, vagy teljesen átlagos, így pont jól beleillenek ebbe a világba.

A könyv összességében nagyon tetszett, de szerintem a sztori a végén kicsit ellaposodott. Addig rengeteget nevettem olvasás közben (az események csupa ide-oda utazgatásból, reménytelennek látszó vagy teljesen abszurd helyzetekből álltak), de amikor már csak a szerelmi nyűgöket és az unalmas dolgokat írta le a szerző, türelmetlenül vártam a könyv végét. Persze a befejezés előtt még voltak meglepetések, és ötletes volt a lezárás is, tehát végül mégiscsak bántam, hogy ennyi volt. Szerintem egy olvasást mindenképp megér, hiszen Capek egy méltán híres író, aki igényes, maradandó műveket alkotott.

Blogprojekt #6 –Egymásnak ajánlva 2.nap: Könyv

Sziasztok!
A tegnapi kilengésem után a zenekritikák felé visszatérünk a megszokott talajra, a könyvkritikákhoz. A második kategória, amiben ajánlottunk egymásnak, a könyvek voltak. Nekem Kamilla ajánlotta Cecelia Ahern: A Vétkes-t. 

"Tökéletlenné kell válnom ahhoz, hogy bebizonyítsam, tökéletes vagyok."

Molyos adatlap

Fülszöveg:

A skarlát betű és A beavatott izgalmas és gondolatébresztő ötvözete a bestsellerszerző, Cecelia Ahern lélegzetelállító regényében.

Celestine North minden szempontból tökéletes életet él. Példás testvér és gyermek, osztálytársai és tanárai kedvelik, és a barátja is lenyűgöző pasi. Egy nap azonban váratlan helyzetben találja magát, és ösztönösen dönt. Szabályt szeg, ez pedig hatással lehet egész életére. Akár börtönbe is kerülhet. Kiközösíthetik, megbélyegezhetik, billogot süthetnek rá. Lehet, hogy Vétkessé nyilvánítják.

Az ismert sikerszerző, Cecelia Ahern fiatal felnőtteknek írt első regényének társadalmában csak az engedelmeseknek van helye, a lázadást csírájában elfojtják. Egy fiatal lány, aki kiáll magáért, mindent elveszíthet.

A Vétkes és folytatása, a Perfect hamarosan a mozivásznon is látható lesz, filmes jogaikat nemrégiben megvásárolta a Warner Bros.

Vélemény:
Kamilla előtt már egy osztálytársam is nagyon ajánlotta nekem, de csak a Blogprojekt hatására jutottam el most az olvasásáig. 
Határozottan nem csupa pozitív a véleményem, de azért kezdem a könyv erősségeivel.

"(…) a tett szebben szól ezer szónál."

Celeste a könyv elején egy számomra nagyon szimpatikus főszereplő volt. Logikus gondolkodású, következetes és valóságos. Visszásnak tűnhet az elején mutatott teljes odaadása a rendszer felé, de én valahogy teljes bele tudtam magam képzelni a helyzetébe. Szerintem az elején ettől a nem hősies vagy lázadó viselkedése tette valóságossá és ekkor még bírtam.

"Eddig soha nem volt időm regényeket olvasni, a való világot részesítettem előnyben. A matematikát, bizonyos megoldásokat, olyan dolgokat, amik közvetlen hatással voltak az életemre, de most már értem, miért olvasnak az emberek kitalált történeteket, miért szeretnek belefeledkezni mások életébe. Némelyik mondatnál felkapom a fejem, mert olyan dologról szól, amit én is éreztem, de soha nem fogalmaztam meg magamnak. Bele akarok bújni a könyv oldalába, elmondani a szereplőnek, hogy megértem az érzéseit, hogy nincs egyedül, és én sem vagyok egyedül, hogy nem baj, ha ilyeneket gondol. Aztán megszólal az ebédszünet végét jelző csengő, a könyv becsukódik, és én visszazökkenek a valóságba."

A könyv nagy erőssége az, hogy izgalmas. Amikor nem is bővelkedik sok akcióban akkor is fenntartja a figyelmet, feszültséget kelt, ezt ugyan nem viselem jól, de tényleg izgalmas volt.

Másik nagy erőssége a Vétkes rendszer. Gondolom ez kicsit hasonló a Skarlát betűhöz, de mivel azt nem olvastam ezt nem tudom megítélni, így a Vétkes az első könyv, amiben billogozási rendszer, a büntetés ilyen szervezett formájával találkoztam. Szörnyű és kegyetlen, de szépen kidolgozott a rendszer, nekem legalábbis nem jut eszembe most semmilyen hiba benne. A billogozás volt azt hiszem az egyetlen jelenet, amin sírtam a könyvben, de azon nagyon. Hogy lehet ilyen beteg és kegyetlen???

"A marketingesek mindenbe lelket akarnak önteni, mindennek személyiséget adnak, az embereket mégis megfosztják az érzéseiktől. Emberivé teszik a tárgyakat, és embertelenné az embereket."

Pár mellékszereplő is szimpatikus volt néha.

Az utolsó erőssége a történet, mint az első ponttal ezzel sem voltam végig kibékülve, de úgy összességében a történet szerintem jó volt, ha nem is a legeredetibb. A rendszert megbuktatni akaró (vagy nem akaró, de akkor is az lesz a vége) rosszsorsú lány története nem először fordul elő az olvasmányaim során, de még nem is sokaltam be belőle (ennek is megvan az oka), így itt pozitívumként emlegetem.


Ennyi volt a pozitív része, most jöjjenek a negatív dolgok.

Celeste. Amennyire bírtam az elején, annyira idegesített egyes jelenetekben, a tetőfokát a hülyeségnek abban a bizonyos jelenetben érte el, amire biztos mindenki emlékszik, aki már olvasta. Nem spoilerezek, de ott nagyon, nagyon kiakadtam rá, mert, hogy lehet ilyen naiv hülye?? És míg a gondolkodásmódja alapja tetszik a többi rétegében már találtam kivetnivalókat, ésszerűtlenségeket egy szóval olyanokat, amik idegesítettek.

"– Nem rajongsz a nyilvános szereplésért? – Ha nem tudom, hogy miről beszélek, akkor nem. – Pedig az ilyenek szeretnek a legjobban szónokolni…"

Carrick. Eddig nem gondoltam volna, hogy nagyon szigorú lennék azon téren, hogy mennyi kell ahhoz, hogy valakik egymásba szeressenek, de ez és egy másik azóta olvasott könyvem miatt lehet, hogy ezt újra kéne gondolnom. Egyszerűen nem hiszem el azt, hogy SEMMI beszélgetés vagy ismerkedés után Celeste olyan érzéseket és gondolatokat fűzött Carrickhez. Nézte egy üveglapon keresztül, besorolta valahova magában tévesen aztán körülbelül annyi alapján, mint először besorolta máshova. Mintha ülnél valakivel a vonaton eldöntenéd, hogy fekete bőrkabátban van, veszélyesen néz ki, rossz ember. Aztán leszállnátok egy időben a vonatról, néznéd ahogy elmegy a másik irányba és legközelebb, amikor látod, már semmi kétség nem lenne benned, hogy egy jótét lélek, egy hős. Milyen hülye vagy, hogy elsőre a kinézete alapján tévesen ítélted meg. Persze hülye vagy, mert a kinézet alapján ítélsz, de mi is késztetett téged, hogy hirtelen megváltoztasd a véleményed? SEMMI. És mivel ez egy könyv, még azt is biztosra tudnád, hogy másodszorra van igazad. Annyi ilyen dolgot csinált Celeste (igen megint visszatérünk hozzá)! Valamit kiötlött abban a korlátolt agyában, legtöbbször a semmire alapozva és a könyv hátralevő részében azt nekünk tényként kellett kezelnünk! Egy jobb könyvben az ilyeneknek a könyv végére be kellett volna bukniuk. Szóval Carrick és a "köztük kialakult különleges kapcsolat" csak a probléma egy része.


A világfelépítés az újabb negatívum. Ez, egy disztópiához képest szörnyen gyengén kidolgozott. Mi történt pontosan, hogy ide jutottunk? Hogy működik a Vétkes rendszeren kívüli világ? Említettem a Vétkes rendszert pozitívumként, mert az tényleg jó volt, de mint ahogy abban a világban mindenki az írónő is túlságosan csak arra koncentrált. Lehet azért, mert a többi nem érdekes, de az én fejemben akkor is ott van az üres folt emiatt. Mintha egy írónő, aki eddig sosem írt disztópiát kitalálta volna, hogy most mégis csak megpróbálkozik eggyel. Várjunk... pont ez történt. Ezzel persze nincs semmi baj, próbálkozni lehet, de az eredményét nekem akkor sem muszáj szeretnem.

"Ha valaki soha nem hibázik, hogyan tanulja meg, mi a helyes, és mi nem, hogyan ismeri meg önmagát? Honnan tudja, mit képes megtenni, és mi nem illik a személyiségéhez? Minél több hibát követ el az ember, annál többet tanul."

A maradék szereplő közül említettem, hogy voltak, akik szimpatikusak voltak, de sokat nem bírtam. Erre most nem térnék ki bővebben, mert, ha elkezdeném a regélést a tesóiról, a szüleiről, a szomszédokról, újságírókról és változás pártiakról holnap is itt ülnék, már így is hosszúra nyúlt ez a vélemény.

Az utolsó negatívum a stílus és a hangulat, mint legszemélyesebb szempont nem jött be, nekem nem hozta a várt disztópiás hangulatot. Amit akár pozitívumként is mondhatnék tekintve, hogy nem szeretem a disztópiákat (kis mínuszpont a könyvnek).

Összegezve nem volt rossz könyv, gyorsan lehetett olvasni, sikerült megsiratnia, voltak jó tulajdonságai és el tervezem olvasni a második részét is, de az biztos, hogy nem újraolvasós és azt sem mondanám, hogy kimondottan tetszett. Inkább olyan so-so. Disztópia létére eléggé tetszett, ami számomra azt mutatja, hogy disztópiának nem jó. Nem bántam volna meg, ha kimarad az életemből, de az olvasása se viselt meg túlzottan, ha már ennyien ajánlották illet elolvasnom. A második részt még meglátjuk. Blogprojekt második napja mérsékelt siker.

"Eddig feketének és fehérnek láttam a világot, de hirtelen minden szürke lett."

10/6 

Következő rész:


Én könyvet Felhőnek ajánlottam, a bejegyzését elolvashatjátok ide kattintva.

Nézzetek be a többiekhez is:

Kamilla (Könyves Boldogság blog)

Lili (Howler from a Muggle)
Felhő (Felhő olvasónaplója blog)
Vhrai (Libellum blog)

Képek moly.hu-ról és Pinterestről.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Sziasztok! Nemrég fejeztem be a Dan Wells Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiáját folytató trilógia első részét. Vagy talán egyszerűbb, ha úgy fogalmazok, hogy a negyedik részt, Az ördög egyetlen barátját.

A könyv tényleg olyan kicsit, mintha egy új sorozat kezdődne vele, hiszen teljesen más helyszínen játszódik a történet, és a főszereplőkön kívül eddig ismeretlen karakterek is feltűnnek.
A sztori jellegében is eltér a korábbi részektől: eddig John egyedül vadászott a sorozatgyilkos démonokra, most pedig egy titkos nyomozócsapattal dolgozik együtt. Ez nekem az elején nagyon nem tetszett, mert valahogy unalmasabban indult a történet, mint eddig, sok idő elment az új szereplők bemutatásával és a környezet leírásával. (Mindezek ellenére eltartott egy ideig, amíg megjegyeztem a neveket - szerintem már zavaróan sok új karaktert vezetett be az író). De egy idő után a sztori beindult, méghozzá fordulatosan és véresen, ahogy Dan Wellstől megszokhattuk. Innentől tényleg nem csalódtam: megkezdődött a démonvadászat, és tényleg nagyon váratlan volt minden történés. Minden nagyon tetszett, bár néhány rész túl bonyolultra sikerült, amitől kevésbé hihető a sztori. (Bááár... mit is várok egy démonos thrillertől? :D Mindegy, értitek, mire gondoltam.)
A szereplők, mint már említettem, többnyire újak. Egyedül John és Brooke maradt meg az előző könyvekből, és az ő személyiségük nem is változott. (Na meg persze a Sorvadtak, és az övék sem.) John még mindig ugyanolyan szociopata, és tudom, hogy ezzel sokan vitatkoznának, de szerintem még mindig ugyanolyan ártalmatlan jófiú, mint eddig. Brooke pedig még mindig ugyanaz az idegesítő csaj, csak félig démonlélekkel. A többi nyomozótársnak is egész jól kidolgozott karaktere van, bár valahogyan egyiket sem tudtam megkedvelni. Ha az író direkt akarta mindet unszimpatikusnak feltüntetni, akkor egyértelműen elérte a célját. Egyedül talán dr. Trujillo-val szimpatizáltam, pedig talán ő volt az egyik legjelentéktelenebb szereplő mind közül.
Összegzés: nagyon tetszett a könyv, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy a harmadik rész a legjobb. Persze azért folytatni fogom, főleg, hogy enyhén függővége van, ami kicsit bosszantó. Ja, és még valamivel volt problémám: a címmel. John igazán aranyos, és ebben a részben különösen sok érzelmet mutat, tehát szerintem nem illik rá "az ördög egyetlen barátja" kifejezés. Inkább mondjuk... A hősies gyújtogató? :D
Ajánlom mindenkinek, aki szerette az eredeti trilógiát. Megéri elolvasni!

Rupi Kaur: Milk and Honey

Sziasztok! Biztosan sokan hallottatok már Rupi Kaur Milk and Honey (Tej és méz) című művéről. Ez egy kifejezetten nőknek íródott verses gyűjtemény (?) és jelenleg amerikai bestseller. Gondoltam, ha már ennyire népszerű, kihasználom az angoltudásom, és beleolvasok az interneten. Életemben először bántam meg, hogy tudok idegen nyelveken. /Ha hatalmas rajongó vagy, csak saját felelősségre olvasd tovább a kritikát!/

Először is, szerintem ezt a formázatlan masszát túlzás versnek nevezni, költészetnek pedig egyenesen merész húzás. Ilyet bármelyik általános iskolás kiscsaj összevág Facebookos idézetekből. Ez a mű nekem nem adott semmi újat, a versekben megfogalmazott dolgokat már ezerszer olvastam különböző közösségi oldalakon. Gondoljatok a depressziós, lehangoló gondolatokra az élet nehézségeiről - nos, ez a könyv nagyjából ilyenekből áll, és, mint írtam, minden egyediséget nélkülöz.

A másik nagy problémám maga a szöveg formázása.

nagyon idegesítő
hogy mindent
így ír le
az író
tehát semmi
írásjel
minden kisbetűvel
és még csak a
sorok sincsenek
értelmesen elválasztva
inkább mintha csak
a hasára ütött
volna

Ráadásul egyes sorok iszonyatosan hosszúak, mások egy szóból állnak - és ez egyáltalán nem teszi költőibbé (vagy akármi is lett volna a cél). Sokkal inkább értelmetlen massza az egész.


A könyv erősségeként sajnos legfeljebb a rajzokat tudnám kiemelni. Azok között ugyanis akad egy-két egészen jó, ami passzol is az adott vershez. Meg olyan is, ami ötévesek munkájára emlékeztet, és bárki meg tudná rajzolni. Mindegy.

Azt az egyet nem nagyon értem, hogy ez a mű hogyan lett bestseller. Talán amiatt terjedt el ennyire, mert manapság divatos "depressziósnak" lenni? Vagy az emberek lusták eredeti gondolatokat olvasni? Mindegy is, én szeretem a költészetet, de a Milk and Honey nagyon nem az én műfajom. Egyébként nem is olvastam végig, elég volt nagyjából a fele.
Szerintem nagyjából mindent elmondtam erről a könyvről, amit érdemes tudni. Ha meg szeretnéd rendelni, először olvass bele neten. Lehet, hogy tetszeni fog, hiszen a fenti csak az én véleményem! :)

Beth Flynn: Kilenc perc

Az ​akkor tizenöt éves Ginny Lemont 1975. május 15-én elrabolják egy bolt elől Fort Lauderdale-ben. Az elkövető az egyik legbrutálisabb dél-floridai motoros banda tagja. 
Ginny élete ekkor örökre megváltozik. Új nevet kap, új identitást és egy új életet az Everglades mocsár szélén – egy ijesztő, durva és erőszakos világban, ahol mindenkinek álneve van, a hűség pedig a túlélés kulcsa. 
Az egésznek pedig Grizz áll a középpontjában: termetes, sötéten jóképű és ijesztő férfi, aki Ginnyvel valahogy mégis olyan gyengéd, hiszen ő élete egyetlen igaz szerelme. 
Így kezdődik az érzelmi megszállottságról és a manipulációról szóló mese, amiben egy környezetéből kiszakított lány kénytelen az egyetlen emberre támaszkodni, akitől figyelmet, szeretetet és gondoskodást kaphat. A fogva tartójára. Ginny okos és intelligens, de még csak tinédzser. Nehezen alkalmazkodik az új életéhez, eleinte küzd ellene. Aztán belenyugszik a feltételekbe. 
Vajon megmentik? Vagy elmenekül? Kiszabadul élve, ha egyáltalán kiszabadul valahogy?


Sziasztok! A fülszöveg alapján nekem rögtön megtetszett a történet. Bár kicsit másra számítottam, de egyáltalán nem volt csalódás, sőt azt hiszem, elolvastam az egyik legérdekesebb könyvet életemben. Beth Flynn Kilenc perce szerintem hiánypótló kortárs alkotás, nekem az egyik kedvencem lett. Nézzük részletesebben a kritikát. Ezúttal ígérem, teljesen spoilermentesen!

Először is, az nagyon jó volt a regényben, hogy az alapsztori elég egyedi. Persze van több hasonló könyv is, de ez hihetően írja le az egész történetet. Ahogy olvastam, már az elején teljesen beszippantott ez a furcsa világ, ahol minden más, mint a mi életünkben. Pedig egyáltalán nem fantasyról van szó, éppen ezért megdöbbentő és durva is. (Zárójeles megjegyzés: bár a könyv végig azt sugallja, hogy "örülj, hogy nem veled történik mindez", azért én nem bánnám, ha egy a Sátán Seregéhez hasonló motoros banda elrabolna... :D)
A történet másik nagy erőssége a fordulatos események. Amikor már azt hiszed, minden nyugodt lesz egy ideig, jön egy váratlan csavar, ami megváltoztatja az egész történetet. Éppen ezért imádtam! Egyetlen unalmas rész sem volt a könyvben, és gyorsan olvastatta magát.

A szereplőket is nagyon megkedveltem. Szinte csoda történt, de alig volt olyan karakter, akit nem bírtam. (Más könyvek esetében ez fordítva szokott lenni.) Valami miatt mindenki szerethető volt, a hibáikkal együtt. Végülis, bűnözőkről beszélünk, tehát el kell tekinteni az agresszivitástól, néhány gyilkosságtól meg egyéb apróságoktól! :D Persze azért Willow nem volt a szívem csücske, de nem zavart túl sok vizet. A kedvenc szereplőim egyébként Grunt, Grizz, Moe és természetesen Ginny voltak. A többiek pedig szintén jól "beleillettek" a bandába. Igen, az is nagyon tetszett, ahogyan a tagok mindig együttműködtek, segítették egymást. Néha azt éreztem, tényleg olyanok, mint egy család, és ezt jól bemutatta az író.

Összességében, imádtam a könyvet! Szerintem ez tipikusan egy olyan alkotás, amit mindenkinek el kellene olvasnia. Nekem a maga sokkoló jeleneteivel megváltoztatta az életemet. Volt, hogy olvasás közben majdnem sírtam, de nagyon sokszor nevettem is. Egyes részeket pedig jobb, ha az ember nem vesz komolyan, mert tényleg nagyon durva.
Mindenesetre, csak egy dolgot ismételnék így a végén: olvasd el! Most az egyik kedvenc könyvem. (Lehet, hogy ezt már említettem...) Lényegében mindegy, hogy ki vagy, mit szeretsz vagy milyen műfajt szoktál olvasni, 15 éves kor fölött a Kilenc perc must read! ;)

Robin Cook: Mutáció

Sziasztok! Igen, még élek (legalábbis néha), és hoztam is nektek egy új kritikát! Bár még nyáron vettem, most olvastam el Robin Cook Mutáció című könyvét. A friss élmény elég durva, szóval gondoltam, kifejtem nektek a véleményemet.

 Kezdjük a történettel. Robin Cookban nem csalódtam: az alapsztori izgalmas, fordulatos és beteg. Röviden arról szól a könyv, hogy egy kísérletező biológus, dr. Victor Frank a felesége petesejtjeit módosítja, hogy szuperintelligens lombikbébijük születhessen - mindezt az asszony tudta nélkül (kell egy kis dráma, na). A gyerek problémamentesen meg is születik, és valóban hamar kiütköznek az életkorát meghaladó képességei. Már háromévesen is szinte mindenben jobb a szüleinél, és az anyja, Marsha (aki mellesleg pszichológus) el is kezd gyanakodni. Persze Victornak színt kell vallania, és innentől kezdve már nem csak fiukkal, Kivivel, hanem a házasságukkal is problémák lesznek. A helyzet egyre rosszabb, egy idő után a szülők már jogosan félhetnek a saját gyereküktől. A végén pedig az ember teljesen lesokkol a váratlan események miatt.
 A könyv érdekessége, hogy egyébként a teljes sztorit nem ismerhetjük, minden egyes részlet apránként derül ki. (Én azért próbáltam viszonylag spoilermentesen leírni, ezek sejthetők már az elején.) Szóval a történet nekem tetszett, mert még talán izgalmasabb is, mint amilyennek elsőre ígérkezett. És a pontos biokémiai leírások miatt a kutatások hihetővé is teszik a sztorit.
SPOILER! Ami nekem azért már kicsit sok volt, az például a dél-amerikai drogkereskedők. Most komolyan? Lehet, hogy Kivi zseni, de mégis hogy főnökösödhetett tapasztalt kokaindílereken? Egyáltalán hogy talált rájuk? Itt még sántít nekem pár dolog, ha jobban belegondolok. Meg ott van Marsha is, aki mindent ki tudott deríteni a túlzott idegeskedésével. Elég valószerűtlen. SPOILER VÉGE!

Lássuk a szereplőket.

Victor Frank: Akárki akármit mond, nekem szimpatikus volt végig. Kutatásaival tényleg a tudományt szolgálta, még ha hibázott is. Szerintem férjként és apaként sem volt utolsó, a feleségéért és a fiáért mindent megtett.

Marsha Frank: Idegesítő, mindent túlaggódó volt végig. A könyv felétől már nagyon nem bírtam, ráadásul szerintem még pszichológusnak is csapnivaló volt.

Kivi: Fura, ha azt mondom egy szinte érzelemmentes emberre, hogy bírom? Szerintem nem volt semmi baj a gyerekkel, a hiányos érzelmi intelligenciájáról meg nem ő tehetett. SPOILER! Annyira sajnáltam, amikor elvesztek a kutatásának az eredményei, szegény annyit melózott...:( SPOILER VÉGE!

Nagyjából ők a fontosabb karakterek, bár még rengetegen feltűnnek a történet során, de csak mellékszereplőként. Közülük egyébként Philipet bírtam, meg Kivi alkalmazottait is, a spanyol akcentusú drogdílereket. Nélkülük kimaradt volna pár hiánypótló emberleütés és leitatás.

Mindent összegezve, nekem nagyon tetszett a könyv. Bár vannak benne kidolgozatlan szálak, és az epilógus írásakor szerintem Robin Cook felvett egy rózsaszín szemüveget (ehh...), szerintem ez az egyik legjobb könyve azok közül, amiket eddig olvastam. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a krimiket és a váratlan fordulatokat!

Fabrice Colin: A különös Wilcox lányok 1. - London vámpírjai

Sziasztok! Mostanában kevesebb időm volt olvasni, és bár belekezdtem pár könyvbe, lassan haladtam mindegyikkel. A London vámpírjai Fabrice Colintól valahogyan szintén a kezembe került. Véletlen vagy karma? Akárhogy is, elkezdtem olvasni, és abba se hagytam. Így hát hoztam nektek róla egy kritikát.

Általában szeretem a fantasykat, és pluszpont, ha vámpírok is vannak benne, tehát már a cím és a borító is megtetszett. A fülszöveg is figyelemfelkeltő:

London 1888. Ki ez a két árva lány, aki a veszélyes utcákat rója, dacolva az éjszakával? Talán nem is sejtik, hogy Hasfelmetsző Jackkel is összefuthatnak? És hogy még sokkal hátborzongatóbb teremtmények, ghoulok és vámpírok vívnak ott kegyetlen harcot? Amber és Luna azonban nem olyan, mint a többi korukbeli lány. Törékeny külsejük szörnyű titkot rejt. Ezért lettek épp ők a kiválasztottak. Hogy ki által? Arról lehetetlen többet elárulni. Mindössze annyit, hogy a Brit Birodalom túlélése mostantól a felettébb különös Wilcox lányok kezében van...

Igen, ez szép és jó, és kedvet is kaptam miatta a könyvhöz, de miután elolvastam a regényt, máris kevésbé tűnt hitelesnek ez a fülszöveg. Egyáltalán ne gondoljatok semmiféle dark fantasyra (Tizenkét éves kortól ajánljuk - jó, ez mindent megmagyaráz) bár az biztos, hogy vér, belsőszervek, illetve ugyebár vámpírok megjelennek a könyvben. Hasfelmetsző Jack is inkább csak a végén kap szerepet, ghoulok pedig egyetlenegyszer tűnnek fel. A szörnyű titkot, meg a túléléses hablatyot szerintem csak a figyelemfelkeltés miatt írták oda, mert enyhe túlzás mindkettő. (Ezzel a véleménnyel persze nem a művet, legfeljebb a fülszöveg íróját szeretném leszólni.)
A történet egyébként jó. Nekem tetszik, hogy a szerző új oldalról közelíti meg az olyan híres történelmi és irodalmi alakokat, mint Abraham Stoker, Sherlock Holmes, Báthory Erzsébet, Drakula és még sokan mások. Először kicsit furcsa is volt, ahogyan ezeket a személyeket "összevegyíti" egy könyvben, de végülis szerintem ötletes. A szereplők közül én mindenkit bírtam, még Vittorio-t is, végülis jópár izgalmas történést neki köszönhetünk. A többiek pedig tényleg szerethetőek. Egyébként Amber és Luna lenne elvileg a két főszereplő, mégis talán az ő jellemük volt a legkevésbé kidolgozott. Két testvér, akik szeretik egymást, és vámpírok. Nagyjából ennyit tudunk meg róluk, míg például Sherlock vagy Abraham teljes lelki világát és hobbijait megismerjük. Nekem olyan érzésem volt, hogy ők ketten az igazi főszereplők. Velük is történik a legtöbb fordulatos dolog, na meg a Láthatatlanokkal. (Talán jobb címe lenne a könyvnek az, hogy A különös detektív és mesemondó 1. - A Láthatatlan London?) Az nem sikerült valami jól a könyvben, hogy alig derül fény az izgalmas dolgokra. Értem én, hogy ez csak az első rész, de kicsit több fordulatot vártam volna. Drakula és Erzsébet is megjelenhettek volna személyesen, mert csak elbeszélések és mendemondák alapján ismerhettük meg őket, pedig igazán érdekes alakok.
Más negatívumot viszont nem tudok említeni. A Láthatatlanok ötlete nagyon tetszett, ilyesmit még sehol sem láttam előtte. A könyvet nehezen tudtam letenni, mert nagyon ötletes, egyedi, nem a megszokott vámpíros regény. Bár nem lett a kedvencem, mégis eléggé tetszett. Mindenkinek megér egy olvasást, bár a véres hasfelmetszős vonal miatt én a tizenkettes korhatár helyett inkább tizennégy éves kor felett ajánlom.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia

Sziasztok! Termékeny olvasói és kritikusi korszakomat élem a napokban, úgyhogy elhoztam nektek a véleményemet egy számomra meghatározó könyvsorozatról: a Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiáról. (Tudom, a "trilógia" már rég nem háromrészes, de eredetileg annak indult, és én még nem olvastam az újabb részeket. Addig is legyen elég ennyi.)

A trilógia címei sorrendben:
Nem vagyok sorozatgyilkos
Szörnyeteg úr
Nem akarlak megölni

Kicsit utánaolvastam az írónak, és van jópár könyve, de a legsikeresebbnek talán ez a sorozata mondható - nem véletlenül. Na de kezdjük az értékelést!

Nem vagyok sorozatgyilkos

Fülszöveg:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

A trilógia első kötete fogott meg először. Nyilván, ha ez nem jön be, akkor nem folytatom a többivel. 😃 Mégis, így utólag belegondolva, ez tetszett a legkevésbé. Persze ettől még szerettem. Mit ne szerethettem volna benne? Egyedi és izgalmas a történet, a karakterek jól kidolgozottak, a főszereplőt nagyon bírtam. Az elején mondjuk kicsit soknak tartottam a halottasházban folyó munka részletes leírását. Nem a vér, vagy a részletes biológiai elemzés zavart, hanem ez az egész amerikai hullatartósítás morbid nekem. De például a harmadik kötetben már szívesen olvastam ezt is, vagyis igaz, amit John mondott: meg lehet szokni. A sztori persze nem csak ebből áll. Ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, John minden erejével beleveti magát egy nyomozásba a titokzatos sorozatgyilkos után. Ez sok izgalmas fordulatot szül, vannak olyan fejezetek, amelyek olvasása közben letehetetlen a könyv. Közben persze egyéb dolgok is történnek, megismerjük a városka lakóit, John gondolatait és érzéseit, na meg néhány természetfeletti ellenséget.

Szörnyeteg úr

Figyelem! Ha nem olvastad az első részt, de tervezed, akkor az alábbi értékelés, sőt a fülszöveg is spoileres lehet a számodra!

Fülszöveg:

A ​Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe. 
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár. 
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat. 
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet. 
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.

A sokat ígérő fülszöveg után a könyv sem okoz csalódást. Ha lehet, még izgalmasabb, mint az első. John itt már sokkal profibban áll neki az újabb sorozatgyilkos démon felkutatásának. A történet egy ponttól számomra szinte hihetetlen volt, mert oké, hogy természetfeletti lényekről van szó, de azért SPOILER amit Forman csinált, az több, mint durva. A saját házában kínozza a szerencsétlen nőket, és valakit már évek óta fogolyként tart? Ráadásul úgy látszik, mindenre fel volt készülve, és wow, azt hiszem, ő a legdurvább pszichopata, akiről valaha olvastam. SPOILER VÉGE A címadó "Szörnyeteg úr" egyébként nem más, mint John sötét alteregója, akit ő maga szeret így emlegetni. A könyvben neki is fontos szerepe van, hiszen a srác folyton ellene küzd. Miközben próbálja megfékezni a pszichopata énjét, John a egyébként természetesen ugyanúgy éli az életét, mint a társai: randizik, próbál barátokat szerezni, és állandóan veszekszik a családjával. Annyi a különbség, hogy ő néha démonokat üldöz.

Nem akarlak megölni

Figyelem! Ha nem olvastad az első két részt, de tervezed, akkor az alábbi értékelés, sőt a fülszöveg is spoileres lehet a számodra!

Fülszöveg:

Ha ​még egyszer így nevezel – nevetett fel -,akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt! 
– Ötöt – ismételtem. De miért pont azt választottad, aki arról álmodozik, hogy megöl? 

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe. 

A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.

A legeslegjobb rész az egész sorozatból. Valamikor este kezdtem el olvasni, és reggel nyolckor fejeztem be, pedig öt órát aludtam is közben! Ez nálam nem semmi teljesítmény, nem is tudom, mikor csináltam ilyet utoljára. Egyszerűen letehetetlen volt. Már az első fejezet beszippantott, és utána csak egyre érdekesebb lett. A fülszöveg nagyjából elárulja a lényeget: John egyre durvább helyzetekbe kerül nyomozása közben, és sokszor az életét kell féltenie, de valahogy mindig mindent sikerül megúsznia. (Ebből a képességéből egyébként kölcsönadhatna majd valamikor!😜) Persze a helyzete annyira azért nem irigylésre méltó: ezúttal két sorozatgyilkos is a városba téved, és John rengeteg ismerőse meghal. Azonban a srác még ezekkel a lényekkel is valahogy meg tud birkózni. SPOILER Azért az utolsó fejezetek elég mélyen érintettek: John anyja komolyan feláldozta magát? Az a Brooke meg túlélte? Szívből utáltam, miért pont neki kellett megmaradnia?>.< SPOILER VÉGE A befejezése szerencsére nem függővég, tehát a sorozat valóban beillik trilógiának, de lehet akár folytatni is. Egyébként azt hallottam, hogy a további részek nem annyira jók, valaki, aki olvasta őket, nyugtasson már meg, hogy de írja le, hogy milyen tapasztalatai voltak! Előre is köszi.

Ennyi lenne az értékelésem erről a zseniális sorozatról, most már csak a szokásos: olvassátok el! Nagyon ajánlom mindenkinek, aki bírja a fantasyt, a thrillert, a vért, egy szociopata gondolatait és bénázását.

Karel Capek - Harc a szalamandrákkal

Sziasztok! Babypsycho vagyok, és itt egy új kritikám, ezúttal Karel Capek Harc a szalamandrákkal című művéről.

(A kritikában előforduló "enyhe spoiler" kifejezés jelentése: valóban spoiler, azonban a könyvben nem történnek nagy meglepetések, és nem is maga a sztori miatt lesz remekmű.)

Először is szögezzük le, hogy ez a kritika kicsit elfogult lesz, mert ebben a könyvben új kedvencre leltem. Tehát csak akkor olvassátok tovább a bejegyzést, ha kíváncsiak vagytok, miért muszáj elolvasnotok, és miért kell(ene) szeretnetek ezt a művet.

Kezdjük magával a történettel. A könyv elején valahol a huszadik század kezdeténél járunk, amikor J. van Toch kapitány néhány szigetlakó tanácsának ellenére kagylót halászni viszi legénységét a Devil Bay-be. Később ez lesz minden probléma forrása. Ugyanis a kapitány az öbölben megismerkedik az ott lakó "ördögökkel", vagyis a tapaboyokkal, ahogy ő nevezi őket. Érthetőbben: a szalamandrákkal. Van Toch kapitány kiváló munkaerőre ismer az állatokban, így úgy dönt, foglalkoztatni kezdi őket. Hamarosan kiderül, hogy a szalamandrák nem csak különböző szerszámokkal bánnak remekül, de a beszélt nyelv elsajátítására is képesek. A kapitány tenyészteni szeretné az állatokat; később támogatóra is talál G. H. Bondy úrban. Ezzel kezdetét veszi a szalamandrakorszak. Az állatok nagyon gyorsan elszaporodnak, tulajdonosaik pedig különböző fizikai munkák végzésére használják őket. A szalamandrák mindent ugyanúgy tudnak használni, mint az emberek, és bár beszélni is képesek, sohasem lesz saját irodalmuk vagy egyéb művészetük. Az állatok teljesen beépülnek az életbe: értük és ellenük új egyezmények, törvények, egyesületek, sőt vallások születnek. ENYHE SPOILER Ez természetesen az emberiséget is megosztja; sokan támogatják a szalamandrakorszakot, míg lesznek ellenzői is. Később ez utóbbiaknak lesz igaza, mert a szalamandrák titokban (persze egy diktátorral az élükön) világuralomra akarnak törni. Mindezt Nagy-Britannia megtámadásával kezdik, és céljuk, hogy szépen lassan sekély tengerré alakítsák az összes szárazföldet. ENYHE SPOILER VÉGE

A történetről nagyjából ennyit, folytassuk a szereplőkkel. Röviden: nincsenek, illetve az egész emberi és szalamandra társadalom. (Hogy mi van? De hát az elején említettél valami J. von Toto kapitányt meg H. B. Bongo urat, nem? Igaz, igaz, ők ott vannak az elején, hiszen nélkülük el sem kezdődött volna a szalamandrakorszak. De az első fejezetek után már nincsenek kiemelt szereplők, kivéve Povondra urat, Bondy úr portását: ő még fontos lesz. A könyv későbbi szereplői pedig az egész szalamandrakorszakbeli társadalom.) A könyv zsenialitása abban mutatkozik meg, ahogy az író párhuzamba állítja a valóságot ezzel az elképzelt világgal. Ugyanis a második világháború jóslata jelenik meg a műben, méghozzá elég erőteljesen: a könyv végén már szó szerint a háborúról van szó, addig pedig utalásokat kapunk. Ez nekem nagyon tetszett, mert az író tulajdonképpen mindenkit kigúnyol ezzel a regénnyel: a különböző pártokat, a kapitalista berendezkedést, illetve úgy alapjában véve az egész emberi gondolkodásmódot.

Még egy dolgot szeretnék kiemelni a művel kapcsolatban: az újságcikkeket. Nagyon tetszik az ötlet, hogy az író "igazi" szalamandrakorszakbeli írásokat, újságkivágásokat közöl Povondra úr gyűjteményéből. Ettől sokkal élethűbb, érdekesebb lesz a regény, és szerintem mindenki jobban el tudja képzelni magának ezt a hüllők befolyása alatt álló világot.

A könyv tényleg zseniális, én nagyon élveztem, új kedvencem lett. Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a világ történései és... Á, nem is. Inkább mindenkinek legyen kötelező! (Tényleg, az iskolákban miért nem ilyen műveket választanak kötelező olvasmánynak? Esküszöm, kampányolni fogok.) Na, szóval, csak olvassátok el!

Stephen King - A mobil

 Sziasztok! 
 Talán még nem említettem, de szeretem a horror műfajú regényeket (meg úgy általában mindent, ami kellően véres és/vagy beteg), így hamar megszerettem Stephen King munkásságát is. Először a Tortúrát olvastam tőle, ami rögtön belopta magát a szívembe. (Tudom, egy költő veszett el bennem:D) Ezután még olvastam tőle pár népszerű könyvet, és most úgy döntöttem, megpróbálkozom A mobillal is. Hát, csalódás ért.
 Először is, a történet nem kezdődött valami izgalmasan. Az alapsztori nagyjából annyi, hogy azok az emberek, akiknek mobiltelefonja van, megbolondulnak. Egymást mészárolják, és nagyjából úgy viselkednek, mint valami gyilkos állatcsorda. A könyv első fejezetei a Bostonban lévő fejetlenséget írják le, na meg megismerkedhetünk a főszereplőnkkel, Clayton Riddell-lel. (Őt egyébként Stephen King egyértelműen saját magáról mintázta: a kezdetekben problémákkal küzdő művész karaktere a mostanra híres írónak sem ismeretlen.) Főszereplőnk már a regény elején megismerkedik néhány túlélővel, akiknek szintén nem volt mobiljuk, így normálisak maradtak, majd velük próbál menekülni a városból. Útjuk során rengetegszer mentik az életüket, majd egy iskolában kötnek ki, ahol a még normális igazgató és egy diák segítségével el szeretnék pusztítani a telefonbolondokat. Ha akarnám, se tudnám lespoilerezni a végét, mert nagyjából itt abbahagytam. Egyszerűen nekem nem volt elég izgalmas ez a könyv. Szinte semmilyen váratlan fordulat nem történik (legalábbis eddig), ráadásul annyira nem is véres a történet. Persze lehet, hogy a végén vannak még dermesztő jelenetek, de én már kicsit unalmasnak találtam.
 Igaz, hogy nem olvastam végig a könyvet, de a főbb szereplőket jól megismerhettem. Ott van Clay, aki -mint már említettem - leginkább Stephen Kingről van mintázva. Annak ellenére, hogy ő a főszereplő, a személyisége egyáltalán nem domináns, és egyáltalán nem is változik. Tom McCourt vicces, macskamániás és kicsit fura figura, de szerethető, és feldobja a sztorit. Alice Maxwell engem személyesen kiűz a világból. Hisztis, minden körülötte kell, hogy forogjon, és nagyon idegesítő. Az viszont nagyon tetszik a szereplőkben, hogy valósághűek, és közéjük tudtam képzelni magamat.
 Tehát összességében nem tetszett a regény, de a legjobb íróknak is lehet egy-két kevésbé jól sikerült könyvük. Persze lehet, hogy másnak pont ez tetszene. Ha most kezdenél Stephen Kinget olvasni, azt ajánlom, hogy inkább szerezz be egy másik könyvet tőle, de ha már többet olvastál a regényeiből, akkor nyugodtan megpróbálhatod ezt is, veszíteni nem veszítesz semmit!:)

Pablo de Santis - Párizsi rejtély

Rég jelentkeztem könyvkritikával, ezért gondoltam, most elhozom nektek egy régebben olvasott könyvem értékelését. (Eredetileg egy most olvasott regényről akartam, de csak nem haladok vele, pedig jó :'D)
Pablo de Santis Párizsi rejtély című műve már azzal felkelti a figyelmet, hogy egy argentin író Párizsban játszódó regényt írt. Legalábbis nekem ez először furcsának tűnt. A könyvet ajándékba kaptam, aminek így utólag visszagondolva még jobban örülök, mert magamtól biztosan soha nem veszem le a polcról a boltban. Na de jöjjön végre a véleményem!

Először is, maga a történet. Egy krimiről van szó, pontosabban a fülszöveg szerint:
Párizs, 1889. A világ tizenkét leghíresebb detektívje megérkezik a világkiállításra, hogy a leghátborzongatóbb történeteikkel szórakoztassák a publikumot. Ám a valóság sokkal félelmetesebb: az egyik detektív kizuhan az épülő Eiffel-toronyból. (Azért ez elég menő...) A rejtélyes haláleset újabb kihívás elé állítja a neves társaságot: meg kell állítaniuk az elvetemült sorozatgyilkost, mielőtt újabb gyilkosság történik. Egy jó detektívtörténetben azonban semmi sem az, aminek látszik... (húha :D)

Szóval, a fülszöveg alapján ez egy jó kis történetnek ígérkezett. El is kezdtem olvasni, de az eleje nem fogott meg igazán. Valahogy mintha túl sok lett volna a "ráhangolódás", ennyire nem kellett volna elnyújta ni a bevezetést. (Bár a könyv így se túl hosszú.) De aztán jött az a rész, hogy a detektívek régebbi eseteiket mesélik, és onnantól nem lehetett megállni az olvasással! Nagyon izgalmas volt, és tetszett, hogy bár a sztori egy szálon fut, mégis van háttértörténet is (például spoiler ahogyan Sigmundo Salvatrio felemelkedik a nyomozók szemében, és a logikájával bebizonyítja, hogy bizony van olyan jó, mint ők spoiler vége), és nem csak egy semmitmondó ponyvát fogtam kézbe.

Aztán ott voltak a szereplők. Sok karakter feltűnt, és az tetszett nagyon, hogy mindenki egy egyéniség volt. Nem volt két hasonló nyomozó vagy más szereplő, és mindenkinek jól ki lett dolgozva a személyisége. A detektívek vitáit különösen szerettem a könyvben, mert izgalmas és életszerű volt.

Majdnem két hétig olvastam, pedig csak 281 oldalas, de nálam ez megszokott :D Egy normális ember (mint például Beatrice8), két nap alatt elolvassa. Na de a lényeg, hogy nagyon jó könyv, bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a krimiket!

Lev Grossman: A ​varázslók (A varázslók-trilógia 1.)

"… mire az ember megtesz mindent, hogy elérjen valamit, van úgy, hogy többé már nem is kívánja megszerezni."

A Mini-könyvklub 7. fordulójának a júniusi kötelező olvasmánya A varázslók volt A varázslók trilógia első kötete. Én pont pár hónapja, még mielőtt tudtam volna, hogy majd olvasnom kell vettem meg, mert tetszet a fülszövege. Hallottam, hogy elég vegyesek róla a vélemények, de én bíztam benne, hogy nekem tetszeni fog. Végül sokkal lassabban, mint gondoltam volna (kifejtem később miért) ma, egy nappal a határidő lejárta előtt sikerült kiolvasnom.

Spoiler mentes, csak egy pici került bele, de azt lefedtem feketével.

Kezdjük is!

Fülszöveg:
A ​többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

Quentin Coldwater (sorozatból)

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Vélemény:
Tetszett is meg szenvedtem is vele, hogy legyen már vége. Mint mondtam sokkal lassabban olvastam ki mint gondoltam volna vagy mint azt megszoktam ilyen terjedelmű (448, nem olyan sok) könyveknél. Konkrétan elkezdtem június 11-én délután most 29-én dél előtt fejeztem be. Ez azért is lett kicsit hosszabb, mert nagy örömömre megérkezett az ACOWAR-om és azonnal ki is kellett olvasnom, addig nyilván nem ezt olvastam, meg olvastam még egy könnyű kis könyvet (A vég napjai). Tudom ez nem sok idő így, de nekem az. Illetve nem is az idővel van bajom, hanem azzal, hogy úgy kellett néha rábeszélnem magam, hogy olvassam. Eljött a nyár, gondoltam majd végig olvasok mégis, magam sem értem miért folyamatosan netezni akartam csak. Lehet e miatt a könyv miatt, mert tényleg legtöbbször nagyon szenvedve álltam neki. Nem vonzott vissza a történet, a hangulat.

Alice Quinn(sorozatból)

"Quentin alkoholtűrő képessége azonban igen alacsony maradt, és elvből nem volt hajlandó kiköpni az italt, így aztán minden este jól lerészegedett, és elfelejtette, amit meg kellett volna tanulnia, azután másnap este kezdhette elölről az egészet. Minden reggel, amikor felébredt, teljességgel lehetetlennek tűnt neki, hogy valaha is képes legyen elfogyasztani még egy csepp alkoholt, ám ez a szilárd meggyőződése délután ötre valahogy mindig elpárolgott."

De, milyen is volt a könyv, amikor rászántam magam és olvastam?Az eleje főleg nagyon tetszett. A mágia, a világ bemutatása érdekes, egyedi és tényleg nagyon tetszett. Volt benne rengeteg olyan jelenet, amitől egyálltalán nem hasonlított más, általam olvasott könyvre. Nem volt kiszámítható, klisés, nem tudtam mi fog történni nem csak az elején, de sehol sem a könyvben. 

Az egyetem, Varázskapu is elnyerte a tetszésem. Én egyébként is imádom a varázsló iskolában játszódó történeteket és ez is hozta az iskolát illetően az elvárásaimat. Nem járnék oda, annyi szent, de nagyon érdekes volt olvasni róla. A könyvnek az iskolában játszódó részei tetszettek leginkább. 

Ha, mint számítottam rá, ennyiből állt volna ez a könyv akkor teljesen meg lennék elégedve. Akkor egy különleges, néhol furcsa, érdekes hangulatú történetet olvastam volna és sokkal jobb véleményemmel zártam volna be a könyvet. 

De nem.
Az iskolában lediplomáznak és itt még nincs vége. Ezután kezdődött egy számomra szörnyen depresszív, egyhangú és unalmas rész. Itt már jól látszik, ami eddig elkerülhette volna a figyelmünket. Hogy Quentinnek és a varázslók többségének eredendően, mágiából fakadóan vagy mit tudom én miért SEMMI SEM JÓ!

Penny (sorozatból)

"(…) szerintem azért vagytok varázslók, mert boldogtalanok vagytok. Egy varázsló azért erős, mert érzi a fájdalmat. Tisztán érzi a különbséget aközött, amilyen a világ, és amilyenné ő tehetné. Vagy mit gondoltok, mi az a valami, amit a mellkasotokban érzetek? Egy varázsló azért erős, mert jobban szenved a többieknél. A csalódásokból születik az ereje." (ez a kifejtés nagyon tetszett)

Borzalmas hangulata lett tőle az egésznek. Folyamatosan valami hatalmas kalandra vágynak (vagy vágyik Quentin), ami majd elhozza nekik a boldogságot és nem képesek felfogni, hogy mennyire jó máris nekik és az, amit úgy keresnek ilyen hozzá állással NEM FOG BOLDOGSÁGOT HOZNI! És így is lesz. 

Egy pár pillanataig Quentin a legkisebb dolgoknak is tud örülni, de aztán mindegy neki milyen hiper-szuper minden, ő akkor is szörnyen boldogtalan és fel akarja adni az addigi életét valami jobb reményében. Mi az a jobb? Az, amit az egész könyveben MINDENKI(szinte) valami mániákus rajongással akar, eljutni Filloryba. Nem tudom miért gondolják, hogy ott majd jobb lesz és azt se, hogy miért pont Fillory. Mehetnének nála sokkal idilli vagy boldogabb mesevilágokba is, de nem ők Filloryba akarnak menni. Idegesítő, főleg a kimenetele, amire már számítani lehetett ezen a ponton.

"– A legtöbb ember nem fogékony a varázslásra. Ők egy üres és sivár világban élnek. Unják az életüket, és ez ellen az égvilágon semmit nem tehetnek. Elevenen felfalja őket a vágyakozás, és már jóval a haláluk előtt megszűnnek létezni." (Ez nem. Ennél (szerencsére) kevés lehangolóbbat olvastam.)

Szóval ez az örökké elégedetlen és boldogtalan hangulat, a folyamatos piálás és az elérhetetlen boldogság ilyen mértékű keresése nagyon rányomta a bélyegét a könyvre, főleg ami a hangulatot illeti.

"– Azt nem döntheted el csak úgy, hogy mostantól boldog leszel.
– Nem, azt tényleg nem. Az viszont holtbiztos, hogy dönthetsz a boldogtalanság mellett."

A szereplőkkel nem volt különösebb bajom, talán csak Quentinnel, mivel az ő fejébn láttuk folyamatosan az elégedetlen gondolatait. Viszont egyet értek vele, ő nem főszereplő. Csak egy elégedetlen kisfiú, aki hős akar lenni, de minden egyes igazi próba előtt berezel, mégis szinte végig főszereplőnek hiszi magát. Most ez úgy hangzik, mintha utálnám, de különös módon nem. Talán egy kicsit sajnálom, meg idegesít, de nem utálom.

Alicet viszonylag bírtam, hozzá kapcsolódóan Quentin egy idióta. A lány látta, amit Quentin nem:

Janet(sorozatból)

"Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhová mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre."

Naaagyon sajnáltam, hogy meghalt a Happy Endemnek ezzel annyi is volt.
A többiekről nem iagzán van véleméynem. Talán annyi, hogy Janet egy vipera, Penny viselkedési problémás és talpnyaló, Eliot meg ugyan részeges és vannak fura hajlamai, de határozottan egy egyéniség. Na, őt már el tudom képzelni főszereplőnek. Josh, olyan kis semmilyen varázserő rohamokkal. 

Viszont mindannyiukra igaz, amit már nem is tudom ki mondott, hogy képtelenk felnőni. De hogy is lennének rá képesek, ha tudják, hogy a varázslat létezik? Hiszen legtöbbször ehhez kötik a felnövést, felnőtt, aki tudja, hogy mágia, varázslat nem létezik és minden különös dolognak van egy logikus magyarázata.

Eliot Waugh (sorozatból)

"Ha hallucinálok, akkor brutálisan jó a képfelbontás – gondolta"

Voltak olyan jelenetek, ami lehet, hogy csak nekem, de teljesen befejezetlenül maradtak, mint a kis mesztelen fürdőzés a játék zárásaként, vagy még inkább az Antarktiszi vizsga (Most átmentek? Vagy nem? Mi??). Ezek eléggé zavaróak voltak, a többi megmagyarézatlan dologgal együtt (most egy sem jut eszembe, de voltak).

"Csonyolódik a belekmény."

A fő leleplezés a fenevad kiléte és az összes történés magyarázata zseniális volt! Erről szívesen olvastam volna többet. Mondjuk egy rövid kis könyv Jane szemszögéből, a próbálkozásairól.

Fillory és a történetek róla szerintem tiszta Narnia. Parázs és Zsarátnok a főgóré Aslan helyett, a három gyerek helyett öt. A különbség, hogy Narniát bírtam Filloryt meg sikeresen megutáltatta velem a könyv.

Összegezve ez egy üdítő változatosság a szokásos könyveimhez képest, szörnyen nyomasztó hangulattal, tetszetős világfelépítéssel, felejthető szereplőkkel, elég jó csavarokkal és úgy 50-100 felesleges oldallal. Mondjuk, hogy tetszett, mert tényleg nem volt rossz, ha előjövök a letargia széléről, ahova taszított, akkor talán folytatom is.

A borítója tetszik. Nem lett kedvenc, de van olyan jó, mint az új eredeti nyelvű:

10/6

További értékeléseket olvashattok a többi Mini-könyvklubos tagtól ide kattintva.

Előző, júniusi értékelésem Gaura Ágnes Vámpírok múzsája című könyvéről szól ha kíváncsiak vagytok rá, ide kattintva elolvasható.

Készült a trilógiából sorozat is, aminek eddig két évada van, nem láttam még egy részt se, csak kb 15 percet, de az tuti, hogy nagyon különbözik a könyvtől és folytatni fogom.

Következő rész: https://moly.hu/konyvek/lev-grossman-a-varazslokiraly

Szép délutánt!