Anne C. Voorhoeve: Liverpool ​Street

"Olyan barátnőm, mint Rebekka Liebich, soha többé nem lesz."

Sziasztok!

Pótolgatom az elmaradt blogbejegyzéseim így itt vagyok egy újabb értékeléssel ezúttal egy komoly könyvről. Nem vall rám ugye? Mégis elolvastam és tetszett!

Fülszöveg:
„Ha ​Mamu engem egyedül akarna Angliába küldeni, megszöknék, és addig bujdosnék, amíg el nem megy a vonat nélkülem! Semmiképpen sem utaznék a szüleim nélkül…”

1939 tele, Liverpool Street vasútállomás, London. Egy tizenegy éves berlini kislány, Ziska Mangold leszáll a vonatról. Nem akármilyen vonat ez, hanem egyike azoknak a gyermektranszportoknak, amelyek közel tízezer fiút és lányt menekítettek ki a náci Németországból. Ziska pontosan tudja, mit akar: amint lehet, ki kell juttatnia a szüleit és legjobb barátnőjét, Bekkát is. Ám nem sok ideje marad, a gyilkos háború már előreveti árnyékát. Ziskára egy idegen család, egy idegen nyelv, honvágy és bizonytalanság vár – de egyúttal élete legnagyobb kalandja is. Hét évvel később pedig meg kell hoznia egy nehéz döntést.

Anne C. Voorhoeve izgalmas, lebilincselő regénye azokról a zsidó gyerekekről szól, akiket a náci uralom alatt a szüleik nélkül „transzportáltak” Angliába, nevelőszülőkhöz. A szerző rendkívüli beleérzéssel veti papírra Ziska Mangold történetét, aki eleinte nem is tudja igazán felfogni, mit jelent zsidónak lenni.

Szokatlan látásmód, megindító történet a megmenekült gyermekek sorsáról.

„A történet felkavaró, de még ha könnyeket csal is a szemünkbe, fontos megismerkednünk ezzel a témával, amelyet az írónő egy kifinomult érzékkel megírt történetbe ágyazott, a középpontban Ziskával. Együtt sírunk és nevetünk vele. Betekintést nyerhetünk az érzéseibe, a félelmeibe és a reményeibe.” – Heike Rau, leselupe.de
Vélemény:

Nagyon nehéz megfogalmazni a gondolataim vele kapcsolatban. Nem merem elkapni a gondolataim. Félek, ha elkezdek egy szempontból értékelni, akkor az összes többi szempontot elfelejtem, ami meg vétek lenne, hiszen azok is ott vannak. Néha annyival könnyebb lenne azt mondani, hogy nem tudom mit gondolok róla! De ez hihetetlen lustaság lenne és ha sokáig csinálnám ezt biztos vagyok benne, hogy hamar leépülne az agyam. Így nagy nehezen megbírkózok vele, legalább később jó lesz visszaolvasni. 

"A „zsidó” szó – különösen ha valaki ordítva mondta ki – ez idő tájt még alkalmas volt arra, hogy felkeltse a kíváncsiskodók figyelmét. Az az időszak, amikor az emberek félrenéztek, továbbsiettek és nem akartak tudomást venni semmiről, csak később következett be."

Elején nem értettem Ziskát. Miért nem akar egy vonattal elmenni, amire haaatalmas szerencsével feljutott és ami megmenti attól a rengeteg szörnyűségtől, ami rá várna a hazájában. Aztán rájöttem, hogy egyrészt nem tudja mi következik. Nem tudja, hogyha nem megy el, akkor deportálják, koncentrációs táborba küldik, megkínozzák és megölik. Nem tudja, hogy kevesebb, mint egy év múlva kitör a II. Világháború. 

"Nem szerettem, amikor Bekka angolul beszélt – nem csak azért, mert olyankor egyetlen szavát sem értettem, bár a nyári szünet vége óta engem is ezzel a nyelvvel kínoztak. Hanem azért sem, mert minden egyes angol szó arra emlékeztetett, hogy hamarosan az utolsó, a legjobb barátnőmet is elveszítem. A zsidóiskolában egyre gyérültek az iskolapadban ülő gyerekek sorai; tudtam, hogy Renate Angliába, Jakob Amerikába költözött, Lore pedig az egyik bácsikájánál él Svédországban. A tanárok is eltünedeztek: eladták, amijük volt, és kivándoroltak. Soha nem lehetett tudni, ki lesz még ott a következő héten, és ki mit fog tanítani."

Liverpool Street-i Vonatállomás

Egyes jeleneteknél a könyvben belegondoltam milyen lehet. Egy idegen országban, ahol senkit nem ismersz, barátok, szülők nélkül. Emberi kapcsolatok nélkül a háború borzalmai közepette. Érdemes így élni? Érdemes elmenni egy újabb családhoz, csak hogy biztonságban legyél? Nem tudom milyen lehet, nem is igyekeztem elképzelni igazán. Ezután viszont már megértettem. 

Folyamatosan megfeledkeztem róla, hogy csak 11 éves, aztán meg csodálkoztam, hogy milyen tudatlan. 

 

"– Igen! – ziháltam izgatottan. – Egy imameghallgatás! Megtámadtak egy amerikai nőt, az USA belép a háborúba! A férfiak meglepetten néztek egymásra. – Kit támadtak meg? – Pearl Harbort – mondtam, mire ők éljenzésben törtek ki. – Miért, ki az? Még soha nem hallottam róla – kiáltottam, de a lelkes hangulatban végül nem kaptam választ a kérdésemre."

Nem olvastam még ennyire a II. Világháborúban játszódó könyvet, mert nem tartozik bele a konfortzónámba, de mivel egy kedves tanárnőm ajánlotta elolvastam. És nem bántam meg. Helyenként szörnyű volt, hiszen a háború tényleg elképzelhetetlenül borzalmas. De érdekes és látókör tágító volt a háború egy szerencsés kislány szemszögéből. Valahogy elképzelhetőbbé tette. Leírta milyen a háborúban élni a mindennapokat. Moziba menni, hiánycikkekért sorban állni, a bunkerekben tölteni az éjszakákat. Külön érdekes volt, hogy ezt nem magyar szemszögből nézni. Minden, amit valaha is tudtam a háborúról magyar szemszögből volt elmesélve, nagyszülőktől, tanároktól, szülőktől. És ez más, tényleg az. Nyertes oldal, gazdag ország, vesztes oldal, szegény ország. Illetve, hogy milyen evangélikus, zsidó németnek lenni Angliában. Németországban túl zsidó, zsidó családnál Angliában nem eléggé az vagy túl német.

"Ha te meghalsz, és én élek, akkor nem léteznek szabályok ezen a világon."

Rengetegszer megdöbbentett ez a könyv. Mégis tetszett. Reményteli volt. Azt a szörnyűséget is túl lehetett élni. A háborút egy nagy elérhetetlen gonoszból, átváltoztatta a mindennapok szörnyűséges, de kibírható részévé. 

Evakuált gyerekek

Rendszeresen sírtam rajta. Nem feltétlenül egy-egy nagy tragédián, mint a legtöbb könyvben, hanem amikor már túl sok volt a borzalom, amikor rádöbbentem valamire.

"Nem gondoltam volna, hogy a gyász ennyire meg tudja betegíteni az embert. Azt hittem, az összetört szív egy vicc, vagy olyasmi, ami csak egy másik évszázadban létezhetett. De most már nagyon is el tudom képzelni, hogy ebbe bele lehet halni. Az embert teljesen elhagyja az ereje… és nem tehet ellene semmit."

Voltak szereplők, akik szimpatikusak voltak, voltak akik nem. Az biztos, hogy Shepardéket nagyon megkedveltem. Shepard anyukát, apukát és a fiút. Remek testvére volt Ziskának.

"Egy embert azért is el lehet engedni, mert szeretjük."

Összegezve egy nagyon érdekes könyv volt, és tetszett. De egyhamar nem tervezek újra ilyen témában olvasni. A stílusa tetszett, ahogy a borító is, ha nem is tükrözi nagyon a könyvet. A megfogalmazása nagyon szép volt, de nem erőltetett, igényes, egyszerűen megkapó.

10/9

Olvasd el!
További informáciokért, értékelésekért irány a moly.hu-s adatlapja.

Képek pinterestről.