Sziasztok! A blogunk szülinapján (tegnap) akartam egy új bejegyzéssel jelentkezni, de úgy alakult, hogy csak ma posztolom. A lényeg, hogy igen, még mindig élek, sőt olvasok is! Bár mostanában főleg kötelezőket (hála a magyarfaktnak) de azért néha szakítok időt pár más könyvre is. Úgyhogy itt is a legújabb kritikám, fogadjátok szeretettel!
Véletlenszerűen választottam ki a könyvtárból Michael Hjorth és Hans Rosenfeldt könyvét, A néma lányt. Úgy gondoltam, egy skandináv krimivel nem nyúlhatok mellé, úgyis akartam már régebb óta egy ilyesmit olvasni. Először tetszett is a könyv, de a végén sajnos csalódnom kellett.
A krimi szokatlanul indult, meg is lepődtem, mert eddig egyik hasonló műfajú regény, amit olvastam, sem tartalmazott mögöttes gondolatokat, míg ez a könyv egész elgondolkodtatóan kezdődött. Sőt, végig benne volt ez a plusz, ami sajnos többnyire hiányzik a krimikből. Az is nagyon tetszett, hogy az események két szálon futnak, és a kislány története E/1.-ben van megírva. De itt már elkezdődtek a "bajok", legalábbis szerintem néhány helyzetet túldramatizálták az írók. Mondjuk az is igaz, hogy így tényleg rejtélyes lett ezeknek a fejezeteknek a hangulata, csak kicsit túlzás az a rengeteg metafora és szenvedés.
Maga a történet az elején érdekesnek tűnt, de kis idő múlva meguntam a sok skandináv nevet és az olykor unalmas rendőrségi beszélgetéseket. Szerencsére amikor végre beindultak az események, tényleg izgalmas lett a sztori. A második felét egy olvasásra végeztem ki, ellenben az első féllel, amivel alig haladtam két hétig. Ezt leszámítva tényleg élveztem a könyvet, és nagyjából a háromnegyedénél úgy gondoltam, ez egy egyedi, ütős történet. Még az a sok, felesleges fordulat sem tűnt erőltetettnek, hiszen az ember ilyeneket vár egy krimitől. Azonban a legvége szerintem - enyhén fogalmazva - nem sikerült valami jól. Spoiler nélkül röviden: hatásvadász, értelmetlen, összezavaró és hihetetlen. Ráadásul a vége valamennyire függőben maradt, bár annyira nem, hogy (főleg egy ilyen lezárással) érdekeljen egy folytatás.
A szereplők jelleme legalább annyira ki van dolgozva, mint a sztori, úgyhogy ha nagyon sztereotipikus akarok lenni, azt hihetném, hogy az író nő. (Nekem valahogy egyébként is ez a benyomásom alakult ki olvasás közben, nem tudom, miért. Bocsi, két férfiíró! :D) Az különösen tetszett, hogy a karakterek háttértörténetét részletesen megismerhettük, a problémáikkal és az értékrendjükkel együtt. Sebastian volt a kedvencem az elejétől fogva, mindenféle hibájával együtt mintha valahogy hasonlított volna rám. A többieket se nem szerettem, se nem utáltam, ami nálam nagyon ritka, de itt valahogy el tudtam vonatkoztatni ettől az érzelmi oldaltól. Ami meglepő, hogy a kislányt, Nicole-t is egészen bírtam. A gyilkos viszont sosem volt szimpatikus, úgyhogy az ő karaktere valósághűre sikerült.
Összességében nem mondom, hogy rossz a könyv, de az íróknak voltak kegyetlen és idegesítő ötletei, amiket sajnos bele is írtak. Ha szereted ezt a műfajt, akkor viszont valószínűleg tetszeni fog, kivéve ha bizonyítottan macskamániás vagy! Akkor kerüld, emiatt bántam meg az elolvasását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése